TIZENKETTEDIK FEJEZET ‘

 

A Roosevelt-sziget felőli sötétség megtorpant a furgon jobb oldalánál, föltárva így a város látványát, amely, akár a civilizáció csillogásba dermedt nyála, húzódott le a Potomac folyó felé.

A Parkway vonalától a Key Bridge túlsó oldala felé nézve dúsan terültek el Georgetown éjszakai fényei. Woodrow Justine maga elé képzelte, amint az egyetemisták bárról bárra vándorolva kopogó léptekkel róják mámoros ösvényeiket kockaköves utcáin, a színes üzletportálok előtt, a lágy tavaszi éjszakába kiszűrődő rock- és dzsesszmuzsika hangjainak kíséretében. Ez Washington D. C., ahol a szeszfogyasztási korhatár tizennyolc év, kerek három évvel kevesebb, mint a szomszédos Virginia és Maryland településein. Georgetown italmérései, melyek a patriciusszellemű fővároshoz képest hihetetlenül soká, egészen hajnali háromig nyitva tartottak, úgy vonzották őket, mint a mágnes. Justine kedvelte Georgetownt, szerette a fiatalok közötti tolongást, a velük való beszélgetést, mindig csodálkozó örömét lelve benne, milyen naiv, ostoba és alacsonyabb rendű a kiváltságos osztály e lélegző kolbászainak tömege. Kedvtelve képzelte el, milyen könnyű lenne magáévá tennie a filléres papucsot és fodros bugyit viselő Kolesz Bubit vagy a kikent-kifent Másodéves Jane-t, aztán találja ki, aki tudja, ki rángatta le és hajította a fasorba olcsó farmernadrágjukat. Mindezt persze sohasem tette meg. Ehhez Justine túlságosan is profi volt. Ilyesféle szórakozás iránti igényeit feladatai teljesítése közben sosem elégítette ki. Mégis élvezettel játszott el a gondolattal, milyen érzés lenne…

De ma éjjel úgy sincs idő Georgetown örömeire. A szürke Chevrolet begurult a híd alá, majd fölkúszott a George Washington Parkway aszfaltjára. Justine megcsodálta a Georgetown egyetem kivilágított tornyainak a folyón túl kitárulkozó látványát. Úgy gondolta, hogy végighalad a 295. utcán, elhúz az Árapályöböl mellett, és rátér a Baltimore Washington Parkwayre. Ez az út, ha nem is a legrövidebb, mindenesetre a legszórakoztatóbb.

Ráfordult a 295. utcára, aztán a Potomac menti tízmérföldes kellemes kocsikázás után a Washington körgyűrűre, majd az Amerikai Légió hídján keresztül Maryland felé vezető négysávos főútra. Tizenegyre járt az idő, és a kellemes tavaszi éjszakához képest ritka volt a forgalom. Justine könnyedén suhant keresztül Glen Echo, Bethesda és végül Kensington negyedein, gondolatait az előtte álló feladatra összpontosítva. Egy jellegtelen, világosbarna bőrönd hevert mellette az üres ülésen. Tartalmát már a repülőtérről való távozása előtt megvizsgálta. Minden megvolt benne, például egy csinos, tömpe orrú 38-as special, mellette a legújabb típusú hangtompító, amely nem hagy nyomot a golyón. Justine jobban kedvelte a tekintélyesebb pisztolyokat, jólesett volna, ha vele van a Walther PPK vagy a Beretta automata, tekintélyes fegyvergyűjteményének valamelyik jeles darabja. De ez ellentmondott volna a szerkesztők elvárásának: ezen a haláleseten nem lehetett profi kéznek semmiféle nyoma. A csomag még néhány megszokott, ügyes kis eszközt is rejtett, olyanokat, amelyekre egy náci haláltábor parancsnoka is büszke lehetett volna. Aztán egy térkép Montgomery megyéről, Klinghoffer utcájának pontos megjelölésével. Utóbbi volt a bőröndben legfölül, és a kormány titkos operatív ügynöke gondosan meg is nézte, amint közeledett a George Avenue kijáratát jelző táblákhoz.

A déli kilépősávra fordult. Még tizenkét percet küzdött a közlekedési lámpákkal és stoptáblákkal, mire odaért a Takoma Park szívébe. A térképen nagyobbacska szemölcsnek látszott a városka a Columbia kerületet jelző szabálytalan négyzet északkeleti sarkában. A valóságban kellemes, öreg külvárosnak bizonyult, ódon házakkal, amelyeket megtépázott az idő, de nem voltak lepusztulva, mint azok a házak, melyekbe nincstelenek költöznek. Nem, Takoma Park inkább úgy nézett ki, mint egy húszas évekbeli, kissé megroggyant polgári külváros. Az egyik dolog, amely Justine lelkében mindig mély benyomást keltett, az a Washington D. C. környékén pompázó rengeteg fa volt: nagy fák, kis fák, fák tengerei, óceánjai és folyói, végestelenvégig a házak mentén. Takoma Parkban különösen gazdagon tenyésztek a tölgyek és nyárfák, friss tavaszi lombjukkal sűrű fátylat vonva az épületek köré.

Klinghoffer háza a Vadrózsa utcában volt, közel a Fenyőág utca és a Virág sugárút kereszteződéséhez (még a nyavalyás utcáikat is növényekről nevezik el, gondolta magában Justine), és minden különösebb nehézség nélkül rátalált. Ódon családi ház volt, szerencsére elég távol a szomszédos épületektől. A nappaliban és az alagsorban égő lámpák jókedvre hangolták. A célpont otthon tartózkodott. Pontosan úgy, ahogy Richards megígérte.

Justine befordult a sarkon, és a tömb túlsó oldalán parkolt le egy mellékutcában. Zsebre vágta a pisztolyt és becsomagolt szerkentyűit, azután a műszerfal lámpájának fényében még egy pillantást vetett Klinghoffer homályos fényképére. Alján a „MARYLAND GÉPKOCSIFELÜGYELŐSÉG, 1986” szöveg volt olvasható. A képen tompa tekintetű, kissé dülledt szemű, erősen kopaszodó, sötét hajú férfi arca látszott. Nem mosolygott. Arca kerekded. Túlsúlyos a fickó - gondolta magában Justine. Nincs edzésben. Bár az az ugrás az erkélyről mégis elgondolkodtató. Azért mégsem árt némi óvatosság.

Justine bezárta a kocsi ajtaját, zsebre tette a kulcsokat, és elindult a Vadrózsa utca 1345. felé, alaposan körülkémlelve a szomszédságot. Minden ház elég öregecske volt, bár némelyiken látszott valami csekély tatarozás nyoma. Itt-ott égtek a lámpák, és az egyik házból Mozart zenéje szűrődött ki, megédesítve a tavaszi levegőt. Semmi buli, semmi nyüzsgés… pompás. Nyugodt környék. És még csöndesebb lesz valamivel később, mikorra Justine végzett feladatával.

Maga Klinghoffer háza is vénecske volt, körülötte a gyep és a sövény is elhanyagolt. Maga a ház nem volt nagy, de terjedelmes, nyitott tornáca olyan benyomást keltett, mintha az lenne. Közelebb kerülve Justine meggyőződött róla, hogy a kopott zöld festés csíkokban hámlik róla, még megviseltebb szürke réteget és itt-ott a korhadozó faborítás tompa barnaságát tárva föl. A házat körülölelő bozótból áradó nektárillattól eltekintve, Justine érzékszervei valami áporodott savanyúságot, az elhagyatottság szagát fogták föl. Tarkóján fölborzolódott a szőr, amint a tornácra lépett, és elhaladt egy öreg hinta mellett, amelynek leszakadt bal oldali lánca rozsdásan hevert a repedezett padlódeszkán. A romlás határozott légköre ölelte körül.

Mindez szorongást ébresztett benne. Szokatlan előérzet töltötte el.

Kezét zsebébe mélyesztette, hogy a fegyver otthonos tapintásából merítsen biztonságot. A szürke acél hideg volt és szilárd. Sokkal magabiztosabban érezte magát, amint hozzáért.

A tornácon határozott penészszag terjengett, a bomló föld nehéz illata, keveredve a közeli jázminbokrokéval. Lúdbőrző gerinccel körüljárta a házat, óvatosan lépdelve a magasan burjánzó füvön. Téglaalap, rajta gerendaváz. Cipője alatt megcsikordult egy lehullott cserépdarab. A pince ablakai rozsdás rácsok mögül kandikáltak elő, fény szivárgott belőlük, de az üveget borító vastag kosz és por miatt odabent nem láthatott semmit. A ház mögött rogyadozó hinta emelkedett ki a gyomból, mint valami rozsdás vasfa egy semmibe kapaszkodó csíptetőkkel teli ruhaszárító kötél szomszédságában. Justine ellenőrizte - a hátsó ajtót. Be volt zárva. Persze könnyen betörhető, ha szükséges. A házból semmiféle zaj sem szűrődött ki, de az égő lámpák arról tanúskodtak, hogy van otthon valaki. Végigosont a ház északi oldalán, és megállapította, hogy az ottani ablakokat éppúgy sűrű függöny takarja, mint elöl a földszintieket.

Könnyen elérhette volna, hogy kinyissák az ajtót. Kopogtat, fölvillantja hivatalos jelvényét mondván, hogy néhány kérdést szeretne föltenni, de persze ez attól függ, hogy egyáltalán az ajtóhoz jön-e valaki.

Föllépett a tornácra, mire a korhadt deszkák megcsikordultak a súlya alatt. Justine csak abban reménykedett, hogy nem szakadnak be alatta. Pfü … itt is az a sűrű penészbűz. Hirtelen megrohanta a vágy, hogy minél hamarabb végezzen ezzel az üggyel.

Külső ajtó is volt, de hiányzott az üvege. Csengőnek nyomát sem találta. Justine összeszedte magát, és négyet koppantott az ajtó falapján. A kopogtatás hangja üresen kongott odabent, és nem jött rá semmi válasz. Megismételte a műveletet, ugyanazzal az eredménnyel.

Odanyúlt, és megforgatta az öreg ajtógombot.

Az könnyen engedett szorításának, és az ajtó halk csikordulással kinyílt.

- Helló! - szólt be. - Mr. Klinghoffer? - Gondolta, jobb, ha a kormánytisztviselő tekintélyével lép föl. Ez a húzás az ajtónál beválhatott, de az sem lehetetlen, hogy a fickó ott rejtőzik, hogy kupán vágja az első belépő zsarut. A nappaliban azonban semmi nyoma nem volt ilyesféle előkészületnek. És ott sem talált senkit.

Justine orra összefacsarodott a fölhalmozódott szemét savanyú bűzétől. Az ebédlősarok felől halvány lámpafény világított, körös-körül újsághalmok, hulladékkal teli papírzsákok, némelyik szája bekötve, másoké nyitva. Az egyik sarokban, az üresen ásító kandalló mellett régi, fekete-fehér RCA televíziókészülék állt.

Ujjait a zsebében rejtőző pisztoly agyára kulcsolva Justine megkerülte a szemétkupacokat, és belépett a nappaliba.

- Mr. Klinghoffer! - szólt még egyszer halkan. A helyiség egyik fala mellett újabb újsághalmok emelkedtek, egészen a mennyezetig. A másik falnak masszív polc támaszkodott, zsúfolásig rakva öreg, poros könyvekkel és folyóiratokkal. A szoba közepén szennyes abrosszal letakart asztal terpeszkedett. Müzlisdobozok sorakoztak rajta, némelyik nyitva, de többségük érintetlenül. Egy elszíneződött gabonapehellyel teli edény mellett literes tejesdoboz állt. Az egész helyiséget betöltötte a romlott tej erjedt bűze.

- Jézusom! - suttogta maga elé Justine. A müzlisdobozok egyik oldalán könyvek, magazinok és színes újságok halmai sorakoztak. Justine megnézte őket. Nemzeti Fürkésző, Star, Heti Világhíradó, Nemzeti Hírnök - mind ott hevert kinyitva és gyűrötten. Egy-két cikknek csak kivágott helye éktelenkedett. Ott volt még az Omni egy-két száma, a piros Antianyag rovatnál kinyitva, pár tudományos folyóirat, a Washington Post számai és még számos országos napilap. Valamennyit megjárta már az olló. A könyvek mind ufókról szóltak, jelentős részük dr. Stanton Friedman tollából, legtöbbjük olcsó, szegényes magánkiadás. Külön oszlopokat alkottak az Ufó, a Sors és a California Ufó példányai. Mellettük egy csomó elsárgult Repülő Csészealj magazin az ötvenes évekből.

Justine a könyvespolchoz lépett, hogy közelebbről megvizsgálja. További ufókötetek és egy csomó sci-fi Piers Anthonytól Roger Zelaznyig, de nem ábécérendben. Odébb lépve egy papírcsomóra taposott, amelyben közelebbről megnézve szintén egy könyv maradványait ismerte föl. Scarborough legújabb műve, a Fölöttünk csak az égbolt példánya volt, késsel vagy borotvapengével csúnyán összeszabdalva. Justine szórakozottan fölemelte és nyomban undorodva el is hajította, amint orrába csapott a bűz: a meggyalázott kötet lapjait ürülék szennyezte.

- Kritikus! - dünnyögte Justine. - És micsoda eszelős kritika! Már csak az a kérdés, hol van ez a kritikus. Az alagsorban? A padláson? „Tedd hidegre, Woody! - mondta magának. - Végezz vele gyorsan, és tűnj innen a fenébe!”

A konyha is bűzbarlangnak bizonyult, akár az ebédlő, csak még változatosabb ételmaradványokkal és pecsétekkel. Rothadó maradékok halma tornyosult a mosogatóban, amelyek látványától és szagától hányinger fogta el. Te jó Isten! Ez még ocsmányabb, mint gyerekkori emlékei. Sokkal rosszabb! „Ó, igen! Ásd el ezt a nyomorultat!”

Justine úgy döntött, hogy először odafönt néz körül. Csak akkor foglalkozik azzal, mi lehet e ganéj-domb föld alatti fertályán, ha nagyon muszáj. A hall felé vette az irányt, készen rá, hogy ismét átvág a förtelmes nappalin, és fölmegy az ütött-kopott, nyikorgó lépcsőn, amikor hirtelen kitárult a pinceajtó. A nagy ajtószárny döndülve csapódott a falnak, és egy emberalak ugrott elő a benti homályból. Teli torokkal üvöltött, és úgy fogta a fejét, mintha nyomban szét akarna robbanni.

- Áááááááááhhh! - bömbölt az alak a falnak rohanva. - Híííííí! - És először térdre rogyott, majd magatehetetlenül egészen elterült a padlón.

Justine döbbenten hátrahőkölt, és pisztolya után kapott. Ha ösztöneire hallgat, a fegyver nyomban el is dördül, de a bérgyilkos vasakarata és többéves kiképzésének ereje megfékezte a rátörő pánikhullámot, és lehetővé tette, hogy egy másodperc törtrésze alatt fölmérje a helyzetet, mielőtt dönt.

A fénykép alapján fölismerte, hogy a földön heverő alak nem más, mint Arnold Klinghoffer. Térde a melléig fölhúzva, csaknem magzati pózban. Teste görcsösen vonaglott. Áporodott és friss izzadság bűze árad belőle, zsíros haja nedvesen tapad koponyájához. Fejére alufóliából és ruhacsipeszekből összetákolt furcsa sisak borul. Két görbe drót mered elő belőle, rezegve, mint valami torz rovar csápja.

Justine visszasüllyesztette zsebébe a pisztolyt. Szégyen, hogy nyomban nem végzett az alakkal, de Richards nyomatékosan utasította, hogy kérdezze ki. Csomagját a falhoz támasztotta, és a még mindig vonagló ember fölé hajolt, bármire készen. A nadrágja szárán kialakított speciális zsebhez nyúlva bekapcsolta kis magnókészülékét.

- Arnold Klinghoffer - mondta megveregetve a szerencsétlen vállát. A férfi olyan hirtelen fordította meg a fejét, hogy hevenyészett sisakja lehullott róla. Egy pillanat alatt bekövetkezett a hatás: Klinghoffer az ebédlőből kiszűrődő fényben homályosan fölé tornyosuló látogatójára pislogott, tátogva, akár egy partra vetett hal.

- Antaresz … üzenet az Antareszről … megvan a rák gyógyszere … gyógyítható lesz az AIDS. Segítség a csillagokból. A világmindenség küldöttei leszálltak! Készüljünk föl a tejútiak fogadására! Jézus visszatér egy repülő csészealjon!

- Jó barát vagyok - mondta Justine lágyan. - Azért jöttem, hogy segítsek.

A vértolulásosan dülledt szempár a végtelenből visszatérve befogta Woodrow Justine alakját. Egy pillanatra döbbenet villant benne, azután megértés.

- Igen! - hörögte a földön fekvő. - Te vagy! Hát eljöttél. Mondták, hogy ma este jössz. Ma éjjel. Beszéltem velük! A sisak ismét működik. A szolarnáriumkristály detektor csak időnként veszi az adásukat.

- Fejét az összegyűrődött fóliasisak felé fordította. Érintésére az ezüstpapír megzizzent. Úgy emelte föl, mintha maga a Szent Grál lenne.

- Megkaptam az üzenetüket, és máris cselekszem!

Klinghoffer fekete cajgnadrágot és szutykos fehér, garbónyakú trikót viselt. Lábán nem volt cipő, fekete zokniján lyukak éktelenkedtek, amelyekből kilógtak hosszú körmű lábujjai.

- Mr. Klinghoffer, remélem, segít nekem - szólalt meg Justine, az udvarias tónus mellett döntve. - Sajnálom, hogy meg kell zavarnom, de - és úgy döntött, hogy más, még vadabb történettel áll elő -, de a tejútiak küldtek, akiket az imént említett. Nagyon tanácstalanok. Arra kíváncsiak, hogy talán az antaresziek tanácsolták a Scarborough elleni merényletet.

A Scarborough név hallatán a dülledt szemek csaknem kiugrottak gödrükből.

- Ellenség! - lihegte Klinghoffer. - Hazug! Veszélyes! - Nagy nehezen térdre kecmergett. - Meg kell állítani!

- Ki sugallta, Arnold, hogy lőjön rá? Klinghoffer nehézkesen talpra állt, és érdeklődéssel fordult a vele szemben álló férfi felé.

- Hát nem tudja? Akkor nem is a tejútiak közül való! Maga a holdbéliek képviselője!

- Hoppá! Sajnálom, barátom. Mindig összekeverem őket - védekezett Justine.

Klinghoffer vehemensen bólogatott.

- A holdbéliek mondták, hogy ideküldik magát ma éjjel. Hogy átvegye azt a szolaráriumkészüléket, amelyet én szerkesztettem, és amely nélkül a hajóik mozgásképtelenek. De ön ember formájú … nem emberi lényt vártam.

- Én a barátjuk vagyok.

- Igen, vannak barátaik az emberek között. - Klinghoffer idegesen körülpillantott. - De nem követte egyikük sem, ugye?

- Nem. Egyedül jöttem.

- Jó. Majdnem az egész hetem ráment, hogy befejezzem ezt a munkát a barátai számára - jelentette ki Arnold a legkomolyabban. Váratlanul közelebb hajolt, hogy még finomabb részletekbe is beavassa újdonsült ismerősét. - De honnan tud erről az esetről, azzal a hitetlen Scarborough fickóval?

- Az … izé … holdbéli haverok súgták meg. Igen. És, amint már mondtam, rendkívül csodálkoztak rajta, hogy miért is tette.

Klinghoffer hirtelen hurutosan felköhögött, és Justine undorodva összerázkódott a ráfröccsenő nyálcsöppektől. De nem lépett hátra.

- Sugallatra. Tiszta, belső sugallatra, barátom. Az előadás előtt vettem az üzenetet, és fölvettem a rádió adóvevő karórámat. A testület utasított, hogy vigyem magammal a pisztolyt és üljek az erkély első sorába vagy inkább valamelyik páholyba. Igen, igen, a páholyba.

Még hogy a testület! Micsoda baromság! Justine szívből remélte, hogy a készülék fölveszi az egész zagyvaságot.

- És ez a testület megparancsolta, hogy ölje meg a professzort?

- Nem. Olyan izgatott voltam. Elveszítettem az önuralmamat. Rosszul éreztem magam. Mióta anyám két éve meghalt, sehogy se jönnek rendbe a dolgok. - Egy testes, idős asszony fényképére mutatott, aki időtlen anyai rosszallással tekintett le a nappalit elborító rendetlenségre. - De a munkám … csak az tartja bennem a lelket.

- Hát persze, a testület. Mondana róla valami bővebbet? A holdbéliek olyan szűkszavúak voltak. És szeretném megnézni azt a rádió adóvevő karóráját is.

- Majd később. Először a szolarnáriumkészüléket akarom odaadni, amelyet készítettem. - Ezzel Klinghoffer intett neki, hogy menjen le utána a lépcsőn.

Justine kissé elkedvetlenedve lépett be a pince dohos félhomályába. Viszont ez a pojáca önként tálalta elé az információkat, nem volt szükség a táskában lapuló trükkös holmikra. Talán jobb is így! Minél hamarabb kijut erről a nyomasztó helyről, annál jobb.

Az alagsor, ha ez egyáltalán lehetséges, még rosszabb volt, mint a fönti rész, bár nem borította el annyira a szemét. Jól kiépített pince volt, betonpadlóján szőnyeggel és a mosógép melletti teregető falán csempeborítással. Egyetlen tágas helyiség volt. Egyik sarkában, akár valami odúban rejtőző fémszörnyeteg, valami szerkezet lapult. Justine megfigyelte, hogy feje fölött a kazettás mennyezeten fluoreszkáló fénycsövek vibrálnak. De a fő fényforrást a különböző helyeken pislákoló negyvenes villanykörték szolgáltatták. A pince egyik része afféle szórakozóhelyként szolgálhatott valaha: egy öreg kanapé és néhány karosszék terpeszkedett egy színes televízióval kombinált sztereó hangfallal szemben. Csupasz kirakati bábuk és fölfújt guminők hevertek szanaszét, mindenre kész, kerekre nyíló szájjal. A figurák bizarr és torz testhelyzetben ültek vagy feküdtek mindenfelé. Talán valami földön-kívüli orgiát imitáltak. A sztereó tévé mellett videoké-szülék állt, körülötte egész csomó pornókazettával. Egy kávézóasztalon néhány befőttesüveg, gumival leszorított celofánnal a tetején. Mindegyikben lötyögött több-kevesebb tejfehér folyadék. Kettő tartalma zöldes színben bomladozott. Justine csak fintorgott a leírhatatlan bűztől. Kezét szája elé tartva meredt a köcsögökre.

Észrevéve a jelenetet, Klinghoffer odalépett hozzá, és az edények felé biccentett.

- Igen. Ez az én termékeny hozzájárulásom. Csillagmag. - Áhítattal emelte kezét a mennyezet felé, karját kitárva a világmindenség befogadására. - Az én gyermekeim népesítik be a galaxist. - Aztán visszatért a földre, és megrázta a fejét. - Az kellene, hogy fölvegyenek. -Egyszer csak, mintha megértett volna valamit, Justine képébe vigyorgott, elővillantva romlott fogait. - Maga! Maga elvihetné őket magával a holdbélieknek. Ők meg majd szépen elhintik…

- Nem! - tiltakozott Justine, és háborgó gyomorral félrefordult. - A készüléket azt igen. Csak a készüléket vihetem el.

Klinghoffer intett neki, mire Justine némán követte. Az előtte haladó alak megvonta a vállát.

- Oké. Ott van a munkapadon. Pont most végeztem el rajta az utolsó simításokat.

A munkapad volt a pincehelyiség legnagyobb részét elfoglaló műhely kulcspontja. A falon seregnyi szerszám sorakozott: kalapácsok, vésők, csavarhúzók, reszelők. Oldalt hevert egy motoros fűrész, számos kézifűrész társaságában. A műhely szélén pult húzódott végig. Rajta újság- és lapkivágások, főleg ufókról és más természetfölötti jelenségekről. A falon nagy, fekete iskolatábla, telefirkálva furcsa egyenletekkel és még zavarosabb diagramokkal. A padlón szétszórva félig kész szerkezetek, kilógó drótokkal, telezsúfolva tranzisztorokkal és rádiólámpákkal. Justine-nak a leghalványabb elképzelése sem volt róla, mire valók lehetnek. Úgy néztek ki, mint valami robotok elvetélt, fölboncolt gyermekei, de közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy találomra összedrótozott és egymáshoz forrasztott mindennapi alkatrészekből állnak. Még a levegőben szállongott az égett szigetelés és a forrasztó-ón szaga valami ásatag, rothadó bűzzel elkeveredve.

A munkapad közepén a földön szétszórt szerkezetek valamivel nagyobb mása terpeszkedett. Leginkább egy öreg Zenit tévékészülék képcsövére emlékeztetett, körbeaggatva tranzisztorokkal, ellenállásokkal, árammegszakítókkal. Aljához csomó drót csatlakozott, hevenyészett forrasztással és gyűrött ezüstpapírból sodort burkolattal.

- Ez az! - jelentette ki Klinghoffer távolba révedő, elhomályosuló tekintettel. - Ez az a gépezet, amelyet az antaresziek útmutatása szerint készítettem az űrhajójukhoz.

- Ühüm … és végül is mire való? - Jobb, ha beszélteti ezt a gügyét, csak az Isten tudja, milyen információt nem nyög ki véletlenül az értelmetlen zagyvaságok mellett.

- Azt hiszem, hogy a csillagmotorjukhoz kell. Ionizálja és újra fölhasználható üzemanyaggá alakítja az égéstermékeket. Ez a kulcsa -tapogatta meg az alufóliát. - A szolarnárium. Pontosan ilyen alakúra kell összehajtogatni, akkor jön létre a megfelelő mágneses harmónia. A szolarnárium a kommunikációs sisakjaim legfontosabb alkotóeleme is. Olyan kiegyensúlyozott mezőt hoz létre, amelyen keresztül jól vehetők a csészealjakból sugárzott adásaik. - Atyai szeretettel megveregette a szerkezetet. - Nagyon vigyáz majd rá, ugye?

- Ó, persze, természetesen, és a holdbéliek … azok igazán értenek az ilyen bonyolult műszaki dolgokhoz.

Klinghoffer bólintott, mély, töprengő hallgatással bámulva a haszontalan alkatrészkupacra.

- Szóval ezek a szolarnáriumsisakok, azok segítségével kommunikál a testülettel is? - kérdezte Justine óvatosan.

A reakció azonnali volt és váratlanul gyors. Klinghoffer rávetette magát, szeme kidülledt, homloka mély ráncokba gyűrődött.

- Dehogyis, maga idióta! A rádió adóvevő karórával! A testülettel a rádió adóvevő órán keresztül beszélek. - Szája szélén kicsordult a nyál. Fogait összecsikorította.

- Bocsánat - mondta Justine. - Igen, említette is, hogy majd megmutatja. De mondja csak, Arnold, a holdbéliek még tavaly vették föl velem a kapcsolatot, és igazán nem sokat tudok a földönkívüli élet részleteiről. Maga hogy jött össze velük? És hogyan találkozott ezzel a … testülettel?

Klinghoffer szárazon felköhögött. Azután még egyszer. Justine egyszer csak megértette, hogy tulajdonképpen nevet.

- Kisgyerekkorom óta tudom, hogy emberek élnek odafönt a csillagokban. Aztán egyszer csak fölkeresett a testület, és kijelentették: „Igen, Arnold, igaza van. Tanuljon meg róluk mindent. Kutassa a titkainkat. Egy szép napon még az is lehet, hogy magunk közé fogadjuk.”

Azóta folyvást tanulmányozom őket. Mindent tudok a csillaglényekről. Azoknak is sokféle fajtája van. Vannak jók és vannak gonoszok. Én, Arnold Klinghoffer csak a jóknak segítek, olyanoknak, mint az antaresziek, a tejútiak, a holdbéliek vagy az aranyszínűek. Aztán egy napon, nagyon is hamar, a valóságban is megjelennek a világ szeme előtt, leszállnak nagy ezüsthajóikon, magukkal hozzák az Urat és Jézus Krisztust és az olyan jólelkű halottakat, mint az anyám. És akkor beköszönt a Földön az öröm és az ünneplés órája. - Klinghoffer ökölbe szorította a kezét, hosszú, piszkos körmeit tenyerébe mélyesztve. - De előtte még le kell győzni a gonoszokat!

- Ez így igaz, Arnold. Hanem, a testület. Én hogy vehetném föl vele a kapcsolatot? Talán szintén a rádió adóvevő órát kellene használnom? - Ez a testület valami hasonlóan félbolond alakok gyülekezete lehet, amelyről föltétlenül tájékoztatnia kell a szerkesztőket.

- Miért olyan fontos magának a testület? - gyanakodott Klinghoffer.

- Hááát… mert én csak a holdbélieket ismerem. De az egész ügynek segítségére szeretnék lenni.

Klinghoffer egy pillanatig összehúzott szemmel tanulmányozta vendégét. Justine úgy érezte, mintha valami véglény lenne, amelyet mikroszkóp alatt vizsgálnak éppen. Ez a szarházi tényleg túlbillent a határon. Egész biztosan pszichopatológiai eset, gondolta Justine. De én nem vagyok hülye!

Végül, hosszú hallgatás után Klinghoffer megnyalta az ajkát.

- Igen, igen. Mindjárt mesélek a testületről. Magának is ismernie kell. De először árulja el a nevét.

- Samuels - felelte Justine, számos álneve egyikét használva. - Peter Samuels.

A dülledt szemű alak úgy bólintott, mintha pontosan erre a névre számított volna.

- Nagyszerű. így már értelme van a dolognak. Észrevette már valaha, mennyire összefüggenek a jelenségek? Véletlen egybeesések? Szinkronitás? Az aranyszínűek elárulták nekem, hogy ez a valóság belső mechanizmusának fontos része. És ezen a ponton lép be a képbe a testület, Peter Samuels.

- Klinghoffer elfordult, és odalépett egy sor ütött-kopott fém irattartó polchoz. Fölnyitotta egyik rekeszét.

- Van köze ennek a testületnek a kormányhoz? - faggatta tovább Justine.

- Mindegyik kormányhoz… és egyikhez sem! Ügynökei a világ valamennyi országában jelen vannak. Tudta maga, Peter Samuels, hogy engem is hamarosan a soraikba fogadnak? Ezért a célért harcolok. De nehéz. Nagyon nehéz. Az a sok áldozat! Rengeteg szellemi energia! Elképesztő! - Elcsigázottan csóválta meg a fejét, aztán előhúzott valamit a rekeszből, és odavitte vendégéhez. - Maga látni óhajtotta a rádiót. Ez az!

Justine elvette a szerkentyűt, miközben a másik visszafordult a rekeszhez, hogy még valamit előkotorjon belőle. Hosszú ezüstös csík volt, cikcakkban ráerősített csupasz és szigetelt drótokkal, néhány kibelezett óraszámlappal és egy kilencvoltos telephez kapcsolt mikrofonnal és hallgatóval. Az egész vastagon betekerve a mágikus szolarnáriummal … vagyis ezüstpapírral.

Justine fejét csóválva meredt rá egy pillanatig. Még egy eszelős szerkezet. A fickó hagyta, hogy egy dara big szemlélődjön. Ez a testület is a kificamodott képzelet terméke lehetett, mint az antaresziek, holdbéliek vagy az aranyszínűek. Ez a féleszű egész szervezetről beszélt ugyan, de az Arnold Klinghoffer-féle összeesküvés nyilvánvalóan egytagú!

De mindenképpen biztosra kell mennie! Elbabrált a kapcsolókkal, hátha működésbe hozhatja a szerkezetet.

- Igen! A testület! A fekete ruhás emberek! Érdemes törekedni felé. Mellesleg maga is kiváló tagjelöltje lehetne - hadarta Klinghoffer ismét felé fordulva.

- Aha! - mormolta Justine. Klinghoffer váratlanul mellette termett, és Justine éles szúrást érzett bal felkarjában. Ledobta a rádió adóvevő karórát, és eltaszította magától támadóját. A férfi áporodott verejtékbűze betöltötte az orrát. A kormányügynök rémülten látta, hogy Klinghoffer jókora injekciós tűt tart a kezében. Annak tartalmát nyomta bele az ereibe!

- Ne féljen, Peter Samuels - nyugtatta meg Arnold. - Nem ártalmas. E pillanattól maga is tagjelölt. Idővel csatlakozhat a testülethez!

- Mi a fenét spriccelt belém? - reccsent rá Justine. - Maga tébolyult! Mi a nyavalyával oltott be?

Klinghoffer egy üveg átlátszó folyadékra mutatott a polc mellett.

- Csillagelixír! Ez majd kitisztítja a tudatát. Fölkészíti a testülettel való találkozásra. Azok meg majd megmondják magának, mit kell…

- Maga kibaszott holdkóros! - A féktelen düh elhomályosította Justine eszét. Egy lépéssel mellette termett, és megragadta a puhány alak torkát. - Mi ez a szar? Ki vele!

- Hisz már megmondtam… csillagelixír! - hörögte Klinghoffer. -Hagyja abba! Ez fáj!

Justine a munkapad felé taszigálta a férfit. Klinghoffer keményen nekiütközött, csörömpölve fölborította az antareszi űrhajóalkatrészt, és lerogyott a padlóra. Justine egy ugrással mellette termett, és nagy erővel oldalba rúgta.

- Mi volt az a vacak? - üvöltötte még mindig sajgó karját tapogatva. - Mi a fene volt az?

Még egy rúgás, és a földön fetrengő szájából véres fogak hullottak a padlóra.

- Maga… maga nem is a holdbéliek közül való!

- sikoltotta Klinghoffer. - Maga nem a barátom! Maga a gonoszok küldötte!

- Abban biztos lehetsz, seggdugasz - mondja Justine, nézve, hogy kúszik odébb a tébolyodott.

- Én a nagy, gonosz, kibaszott amerikai kormánytól vagyok. Most pedig megmondod, mit spricceltél belém?!

Klinghoffer elhomályosult tekintettel kaparászott az elejtett rádió adóvevő karóra után. Egyik orrlyukából véres, nyálkás buborék buggyant elő, miközben a kapcsolót nyomkodta, és kétségbeesetten hörgött a mikrofonba:

- Segítség! Kérem! Segítsenek! Valami megroppant Woodrow Justine agyában. Nem volt többé hidegvérű bérgyilkos. Fölülkerekedett benne a dühöngő zsoldos, a grenadai partot elszántan ostromló tengerészgyalogos. Előrántotta pisztolyát, és lőállásba helyezkedett az előtte fetrengő alak fölött. Ádáz üvöltés kíséretében pontos, kerek lyukat lőtt Klinghoffer koponyájába. Aztán az egész tárat beleürítette. A golyók véres koponyacsont- és agyvelődarabokat szórtak szét a betonpadlón. Mire végzett, a szerencsétlen arca és feje szinte teljesen eltűnt a teteméről. Az összegörnyedt hullából terjedelmes vértócsa csörgött a szőnyegre.

Mire visszanyerte önuralmát, az ütőszeg már többször üres töltényhüvelyen csattant. Justine zsebre vágta a fegyvert, és ellépett a terjeszkedő vértócsától, undorodva látván, hogy nadrágja szárát is bemocskolta vele. Nem számít. így vagy úgy, akárhogy, de el kellett végeznie ezt a munkát. Most pedig azonnal vissza a hadműveleti központba! Be kell jelentkeznie. Halvány elképzelése sem volt róla, mit nyomhatott a karjába ez a nyavalyás tökfej. Meg az a tű is biztosan rohadtul koszos volt!

Gyorsan kikapta a pravazt a halott ember elernyedt kezéből és becsavarta egy darab olajos rongyba. Fölmarkolta az üveg folyadékot is, amelyet Klinghoffer mutatott az előbb. A fiúknak a laborban alaposan meg kell vizsgálniuk majd, mi az! Szerencsére az injekciónak semmilyen hatását sem érzékelte. Ha valami nyugtató lett volna, mostanra már legalábbis kótyagosnak érezné magát. De csupán azt érzékelte, hogy az adrenalin elárasztja egész szervezetét. A palackot egy másik rongydarabba csomagolta, majd felsietett a földszintre, ahol fekete táskáját hagyta. Belelökte az üveget, aztán elővette a celofánba csomagolt drogokat, amelyeket el kellett helyeznie a házban. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy visszamenjen a pincébe, hát fogta az egészet és az ebédlőasztalra hajította, a könyvoszlopok és újságkupacok közé.

Woodrow Justine mély lélegzetet vett. Erős és hosszan tartó remegés rázkódtatta meg egész testét.

Minden akaraterejére, fölkészültségének minden morzsájára szüksége volt, hogy megőrizze önuralmát, agya tisztaságát.

Ezeket a ruhákat, a kesztyűt… szóval mindent el kell égetnie! És persze alapos, forró zuhanyt is vesz.

Woodrow Justine halkan káromkodva elhúzta a csíkot a nyomasztó házból. Nem volt könnyű megállnia, hogy ne rohanjon lélekszakadva a parkoló kocsija felé vezető úton.